Sűrű köd fedte az erdőt.A csönd úgy telepedett a fák közé,mint ahogy a kígyó tekeredig áldozatára;szinte folytogatott.Már hajnalodott,de a madarak még mindig nem szóltak,talán valamire vártak.A nap próbált bekúszni az ágak között,de a tejszerű levegő egy sugarat sem hagyott életben.Halott volt minden.

Az egyik fa tetejéről valami nagy feketeség ereszkedett egyre lentebb és lentebb.Bár a fák nem tudták eltakarni,mert az ősz már rendesen megtépázta a lombokat,és most csak a csupasz ágak meredeztek az ég felél,még így is csak egy hatalmas fekete pontnak látszott.Enyhe szellő támadt,és "A Dolog" lassú himbálózásba kezdett.A köd már nem bírta tovább,és teret adott a fénynek,a sötétségből szürkeség lett,hosszú árnyak nyúltak végig az avaron,de az állatok még mindig rejtekhelyükön vártak.Ahogy a fény beszökött az ágak között,megcsillantott egy hosszú ezüstös kötelet,végigfutott rajta,majd mintha megijedt volna,megállt pont úgy, hogy "A Dolog" még mindig takarásban maradt.Ő is megijedt,nem foglalkozott a lágyan ringató szellővel,tovább ereszkedett,míg földet nem ért,és valóját el nem fedte a sötétség.

Megindult lassan,félve,nem volt sem út,sem jel,ami elvezethette volna az üldözők elől.Hangtalanul ment,észrevétlenül,de tudta,így is minden élőlény őt figyeli a fák között.A köd egyre csak ritkult,a valami pedig egyre gyorsabban mozgott,hogy menedéket találjon a fény elöl.Már-már azon volt,hogy feladja,és bevárja a nap égető melegét,amikor hirtelen megtorpant.Az erdő közepén egy kis tisztást pillantott meg.De volt ott még valami.A tisztás közepén egy sárszínű 3 lábú valami állt,és csak várt,meg se moccant.Monumentális volt hozzá képest,de még is megnyugtató volt a látvány.10 méter.20 méter.A köd még nem szállt fel teljesen,ha eléri,talán segítséget kaphat ettől a másik fura lénytől.Elindult.

Ahogy megindult a fák közül,rájött,hogy a köd már nem elég erős,és az utálatos fény megvilágítja őt.Már nem érdekelte.Csak érje el azt a valamit,ott majd megbújik valahol. A tisztáson jól kivehető volt alakja.Az egész testét szőr borította,hosszú vékony lábaival iszonyatos tempóban iszkolt a másik valami felé.Fején 8 picike sötét pont helyezkedett el egymás mellet és felett...Még 2 méter.Így a valami még nagyobb volt,mint a tisztás széléről.A pók gyorsan felmászott a valami egyik lábán,míg elért egy kis peremet,ahol újra árnyékba burkolózhatott.Megpihent.Közelről is megcsodálta a 3 lábú szépséget.Igaszság szerint egyáltalán nem volt szép látvány.A moha és sár szinte teljesen elfedte,egy két futónövény felkapaszkodott a lábain,hogy még a menekülés is lehetetlenné váljon.De hova is menekülhetne.Túl nagy volt,otromba,tehetetlen,és használhatatlan.Vajon mi lehetsz?-gondolta a pók.Végigfutott az árnyékcsíkon,megnézte a másik oldalról is a valamit.

Míg az árnyékban rejtőzködött a pók,hirtelen megremegett a sáros óriás.Majd újra és újra. A pók fülelt." Mi ez?" És a remegés egyenletes dobogássá változott.Türüm.Türüm.A belsejében kellett lennie a hang forrásának.A pók gondolkodóba esett.Talán van egy lyuk a tetején,ahova bemászhatna.De a nap már erősen tűzött,és nem akart lelepleződni.Végül döntött.Óvatosan felmászott a párkányon,a valami tetejére.De ahogy lábai érintették a sáros felületet,a valami újra megremegett,sokkal intenzívebben mint az előbb,és a tető emelkedni kezdett.A pók futásnak eredt,már majdnem lecsúszott,de elérte a rést,és beugrott a valamibe.

Sötét volt.De az ő szemei pont ehez volt szokva,így is tökéletesen látta a lény belsejét.Fura volt.Nagyon fura.Az egész rozsdás húrokból állt,és egy két kalapács szerű valamiből,amik egy ütemre érintették az összes húrt,ezáltal adva a ritmust.Nem volt hangja.Kellett volna lennie,de nem szólt.A pók közelebb ment a húrokhoz,és jól látta,hogy vöröses fényben izzanak,mintha a 3 lábú szíve lenne ez az egész szerkezet.Fölemelte egyik hosszú lábát,és megérintette az egyik húrt.Újabb remegés.Az egyik kalapács tovább ütötte a türüm türümöt,de a többi más ritmusba kezdett mozogni.Megszólalt.A húrok pendülése egy fájdalmas,szomorú dallamot adott,távoli volt,mintha nem is belül,a sötétségből,hanem egészen máshonnan jönne.A pók elszédült.Életében nem hallott ilyet.Tudta már hol van.Egy zongora belsejében.

Leült egy távoleső zugba,és gyönyörködött a vörösen izzó húrok játékában.Minél tovább hallgatta a dallamot,annál bizonyosabbá vált,hogy a zongora sír."Bár tudnám miért sírsz..."-gondolta.Mintha csak megértette volna a pók gondolatát,a zongora dallamot váltott.A hangok egybefonódtak,szavakká formálódtak,és megszólították őt."Köszönöm"

A pók tágra nyílt szemekkel nézett.Ezt vajon neki mondta?"Mond,mit köszönsz?"A zongora nyugottabb dallamra váltott."Csak azt,hogy itt vagy"Melegség árasztotta el a zongora belsejét,hála volt,és szeretet,a pók már nagyon nagyon rég nem érzett ilyet."Köszönöm ,hogy itt vagy.Olyan régóta vagyok egyedül.Maradj még velem."
"Itt maradok."-mondta a pók,közelebb ment a húrokhoz,és megsimogatta őket.
A dallam most izgatott lett,és kiváncsi,a húrok erősebben világítottak,egyre jobban megvilágították a zongora belsejét.Sok sok karcolás égtelenkedett a falakon,mélyek voltak és régiek.
"Ki elől bujkálsz?"-kérdezte kiváncsiskodóan.
A pók elkomorult,és újra eszébe jutottak üldözői."Megszámlálni sem tudom.A naptól,a melegtől,a fénytől...Mindentől,ami megmutatja,mi vagyok...ki vagyok."
A zongora triolákba fogott,és hahotázott."Miért,ki vagy?"-kérdezte.
"Nem hiszem,hogy ez annyira vicces.Ha nem vetted volna észre mi vagyok,akkor most nézz meg jól,utána nyisd ki a tetőt,mert engem többé nem látsz."-hangja agresszív volt,és az egész teste támadó pozíciót vett fel.

A zongora kedves és megnyugtató dallamot kezdett játszani."Ne haragudj.Nem akartalak bántani.Csak nem értettem mi kifogásod van magaddal."
"Nekem semmi...Nem tehetek róla...hogy ilyen vagyok..."-hangja elcsuklott.Nem akarta folytatni.
Lassubb dallamra váltott.Lágy volt,és őszinte.
"Olyan vagy amilyen.És ez így jó...De a félelmed meggyengít téged."
"Mit tudsz te rólam?!Semmit...Bujkálok,mert bujkálnom kell.És igenis félek...Félek,mert mások is félnek tőlem.És én félek tőlük,hogy bántanak.És félek magamtól,mert bántom őket..."
"És így jó?Elbújni saját magadtól?Elbújni minden elől?"-a zongora egyre lágyabban és halkabban játszott,szinte tapintható volt a zene ölelése,ami körbefonta a pókot.
"Én nem félek tőled..."

folyt.köv.